Sokféle emberrel találkozom. Van, aki romokban heverő kapcsolata megmentésén fáradozik. Van olyan, akit saját magánya emészt föl. Akadnak, akiknek mindennapjait féltékenység vagy harag mérgezi. Van, aki az önbizalomhiány álcája mögé bújtatott félelmei elől keres menedéket. És olyan is előfordul, hogy valaki csak azt szeretné, hogy végre, hacsak pár órára is, de figyeljenek rá és meghallgassák.

Mindannyiunk életében vannak nehéz, válságos időszakok. Függetlenül a probléma jellegétől, minél előbb szabadulni akarunk a szenvedéstől. Minden energiánkkal, gondolatunkkal, azon vagyunk, hogy megoldást találjunk, feloldjuk a konfliktust és véget érjen a fájdalom, a szorongás, az aggodalom. Az enyhülés reményében szakemberhez fordulunk, belekóstolunk az ezotériába, spiritualitásba. Vallásokban keressük a válaszokat vagy önismereti könyveket olvasunk. Átmenetileg talán jobban érezzük magunkat, ha azonban figyelmesek vagyunk, megértjük, hogy bár egy adott problémát látszólag sikerül megoldanunk, mégsem vagyunk boldogok, elégedettek. A konfliktus, a fásultság, a szomorúság és a hiány érzése továbbra is jelen van életünkben.

A legtöbbünkben, egy megrázó, személyes esemény hatására, felmerülnek a kérdések, amik mindig is foglalkoztatták az embert: “mi az élet értelme?“, “miért vannak problémáink?”, “mit is jelent valójában embernek lenni?”, “megszületünk, majd meghalunk és ennyi élet?”, “van egy nálunk hatalmasabb entitás, aki segít a bajban vagy magunk vagyunk?”

Alapvető, a létezésünk megértését szolgáló kérdések ezek, melyeket magunknak kell megválaszolnunk. Ehelyett azonban olyan kérdésekre keressük a választ, mint “hogyan tovább?“, “miért történik ez velem?”, “hogyan lehetne több pénzem?”, “miért bánt a párom, a gyerekem, az anyám?” és így tovább. Kérdéseink személyesek és felszínesek, nem megérteni, hanem megoldani akarunk. A megoldás által bezsebelt nyugalom azonban éppen olyan átmenetei csak, akár egy zápor a nyári forróság mozdulatlanságában.

Mindannyian a saját narratíváinkban élünk, tanult mintázatok, hitrendszerek alapján, másokat utánozva. Nem kérdezünk, nem figyelünk, egyszerűen csak ismételgetünk. Az ismétlés pedig eltompít. Ugyanúgy reagálunk a történésekre, ahogy valamikor megtanultuk, ez látszólag biztonságot nyújt és az irányítás érzetét keltheti. Az élet azonban spontán, kreatív, ennélfogva, ha emlékeink, tapasztalataink alapján reagálunk arra, ami éppen van, az belső konfliktushoz, szenvedéshez és állandó elégedetlenséghez vezet. Ami mindaddig fennmarad, míg részekben gondolkodunk és nem látjuk az egészet.