Gyakran felmerül az önbizalom és az önbizalomhiány. Tízből nyolc beszélgetésben biztosan. Olyan áhítattal aggatjuk magunkra az önbizalomhiányos jelzőt, mint császár az új ruháját. Puha, mint a legnemesebb bársony. Kényelmes is. Bárhová felvehető kezeslábas. Valakinek érezhetjük magunkat benne. Ha más nem, hát önbizalomhiányosnak. Csak éppen hazugság. Érezzük ezt mindannyian. Hiszen már szorít. Szúr is egy idő után. És az évtizedek megtévesztésének kipárolgását lemoshatatlanul őrzi. Valahol mélyen mindannyian tudjuk, hogy nem létezik. A császár meztelen. Hiszen kit érdekel az önbizalom a boldog pillanatokban? Hiányzik bárkinek is, amikor minden rendben van? Hol van életünk tragédiájában? Hol van születésünkkor vagy halálunk pillanatában? Növelhető, edzhető, skálán mérhető? Hiánya ráfogható apura, anyura, társra, felettesre? Vagy csak megnyugtató billogként a bőrünkbe égethető, hogy elfedhessük azt, ami igazán lényeges. Ami után valójában sóvárgunk. Ami végtelen és a fejlesztésére nem lehet iparágat építeni.
A bizonyosság, ami nem hit kérdése.
