Eljött, mert nem érezte jól magát. Azt gondolta, hogy valami baj van vele. Szorongott.
Régóta egyedül volt. Szavai csendesek.
Hiányzott neki az otthon illata. Fájt az éjszakák csendje. Eltompította őt a nappalok üressége.
Esténként, magányában, motivációs idézeteket, önismereti könyveket olvasgatott.
Azt látta valahol, hogy ha igazán szeretjük önmagunkat, akkor egyedül is boldognak KELL lennünk. Ő pedig nem érezte magát boldognak. Kényszer ide, kényszer oda. Nem értette, mit kellene tennie. A láthatatlan béklyó aranyozott kulcsát a „Motivátor” fordította el, majd jóllakatva pöffeszkedő egóját, lenyelte azt. Magára hagyta őt szenvedésével. Ő pedig továbbra is szorongott. Összezavarodott. És azt gondolta, hogy vele van a baj…
